Ha minden az előzetes információknak megfelelően alakult a mai napon, akkor bizony estére már egy ikonikus tárggyal kevesebb lesz Budapesten. Már amennyire ikonikusnak tekinthető egy, a Városligetben kiállított mozdonytorzó. Az olyan vonatbuziknak, mint én is vagyok, mindenképpen az. Hát lehet ezt a kis turcsiorrút nem szeretni?
Ami azt illeti, szökőévente ha feltűnök a Ligetben - bár most nem ártana kicsit sietni, és megörökíteni még azt, ami ott van -, s éppen ezért a turcsiorrút sem láttam 2014. augusztusa óta, akkor viszont direkt tettem oda egy kitérőt, és jól körbefotóztam. Ja, és igen, meg is simiztem az oldalát, búcsú gyanánt. A hírek szerint kicsit messzire kerül, szóval egyhamar nem fogom viszontlátni.
De kezdjük az elején. Mi ez? A svéd NOHAB gyár terméke, még a 60-as évekből, amikor önmagában az világszenzációnak minősült, hogy a vasfüggöny innenső oldalán egy ilyen rohadt, mocskos, kapitalista terméket vettünk, nyilván romba döntve evvel népünk, pártállamunk kommunizmus építésébe vetett legnagyobb hitét.
A gond leginkább azzal volt, hogy bár a kommunizmust nagyon kiválóan építettük, a dízelmozdonyok terén már voltak problémák. A magyar ipar mentségére szóljon, hogy akkoriban a teljes keleti blokk azon fáradozott, hogy kiszenvedjenek egy kétezer lóerős vasparipát, amely nem gőzzel működik.A szovjet nagy testvérnek persze volt egy nagy dízelmotorja, melyet tengeralattjárókban is alkalmaztak korábban, de a nagy motor - nagy kasztni páros az európai űrszelvényekben, a keskenyebb nyomtávokon méretbeli problémákat okozott. (Nyomtáv = a két sínszál közti távolság, általánosságban 1435 milliméter, a Poszt-Szovjetunió területén ennél szélesebb, de például Spanyolországban is. Az űrszelvény nagyon proli módon megfogalmazva meg az a terület, melyet egy vasúti szerelvény széltében, magasságban kitölt.)
Mivel nem volt alkalmas dízelparipa, a MÁV vezetői gondoltak egy merészet, és bevásároltak ebből a típusból. Jó, annyira nem voltak merészek, mert csak húsz példány érkezett, s az M61-es nevet nyerték el a vasúti keresztségben. Becsülettel dolgoztak is, s dolgoznak még ma is a megmaradt példányok, még úgy is, hogy 15 éve a közforgalomból teljesen kivonták őket.
Újabb zárójeles megjegyzés, hogy a beszerzésüket követően a szovjet nagy tesó hamarosan elkészült a már nem olyan nagy, európai viszonyokra is alkalmazható típusával - nálunk ő lett az M62-es, alias Szergej - s jól tele is szórták vele a keleti blokk vasúttársaságait. Így a gonosz kapitalista beszerzés után kétszázvalahány baráti mozdony érkezett, mindenki legnagyobb megelégedésére. Kicsit ugyan hangosak voltak, meg zabálták a gázolajat, és úgy kormoztak, hogy azt az induláskor kiáramló fekete füstöt egy gőzmozdony is megirigyelte volna, de ma már ez is történelem. Szeretem a Szergejt is, de a NOHAB az mégiscsak NOHAB. Zárójel bezárva.
Az ezredfordulón méltatlanul félreállított svéd gépek akkorra már legendává váltak, a Balaton északi partjának nyarai szinte összeforrtak a turcsiorrú által húzott tízkocsis vonatokkal. 1999-ig itt dolgozott a 004-es pályaszámú gép is, míg utol nem érte egy tragikus baleset. NOHAB-fanoknak szerintem a mai napig könny csordul a szemébe az akkori képeket elnézve.
Pedig különleges gép volt a négyes, csillogó-villogó ruhában járt, visszakapta eredeti fényezését, hiszen ez a példány volt kijelölve megőrzésre. Meg is őrizték, de csak azt amit lehetett: az egyik mozdonyfülkét. A mozdony főkerete megcsavarodott, teljesen menthetetlen volt. 2001-ben került jelenlegi helyére, melyet a múzeum építési munkálatai miatt kell most elhagynia.
A hírek szerint Tapolcára kerül, ahol december 22-én fogják felavatni, s az ünnepségen jelen lesznek az egykori húszas flotta megmaradt, még működőképes példányai is.
Viszlát, négyeske, remélem méltó helyre kerülsz a régi otthonodban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése