Lángok Budapesten - Az ötvenhatos évforduló margójára (Fotók+Vélemény)

November negyedike az '56-os forradalom vérbefojtásának gyásznapja, ennek apropóján az ország több pontján is megemlékezéseket tartottak.

November 4-e akkor vasárnapra esett. "Itt Nagy Imre beszél, a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának elnöke. Ma hajnalban a szovjet csapatok támadást indítottak fővárosunk ellen azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy megdöntsék a törvényes magyar demokratikus kormányt. Csapataink harcban állnak! A kormány a helyén van. Ezt közlöm az ország népével és a világ közvéleményével." - Mai napig beleborzongok, főleg, ha nem csak olvasom az idézetet, hanem az eredeti beszédet hallom, ami itt is elérhető például.

Fényfestés a Szent István-bazilika homlokzatán az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének és a szovjet csapatok
bevonulásának 60. évfordulóján, a nemzeti gyásznapon, 2016. november 4-én.
(Fotó: MTI, Szigetváry Zsolt)

Aztán borzongás ide, borzongás oda, végül csak valami keserédes érzés marad itt végül. Hiába szép a fényfestés, hiába volt jó ötlet az 1956-os villamos, ha közben apró mozzanatokkal elvész a varázs.

Valahogy nem tudjuk megünnepelni normálisan az ünnepeinket, '56 esetében tíz évvel ezelőtt sem sikerült, s a nem is annyira kerek hatvanadik is csak annyival lett jobb, hogy nem toltak a rohamrendőrök tüntetőket a megemlékezőkre. Talán ha nem próbálná minden évben, s főleg minden kerek évfordulón kisajátítani az épp kormányon lévő erő, s ezzel párhuzamosan annak ellenzéke is az ünnepet...

Talán ha '56 nem arról a bátorságról szólna, mellyel kerítést is építünk, vagy amivel nem engedünk Brüsszelnek, vagy... Érdekes lenne miniszterelnöki beszédekben visszakeresni, mikor miről is szól '56, s mit üzennek nekünk, ma élőknek '56 hősei. Szerencse, hogy nem csak nekik kell évről-évre az aktuális helyzethez igazodniuk, hiszen ott vannak még '48 forradalmárai is, hasonló célokra.

(Fotó: MTI, Szigetváry Zsolt)

Így aztán végre minden ismét a szekértáborokról szólhat, a posvány egyik oldaláról hörgünk át a másik oldalra, s gyűlölünk szívből, csak mert föntről azt mondják, hogy gyűlölni kell. Komcsit, zsidót, cigányt, fideszest, vagy migráncsot; az aktuális uralkodó politika úgyis irányt mutat, hogy éppen kit. Hisz a magyarságot leghatásosabban a gyűlölet tartja össze.

Gyűlöljük a migráncsot, mert elveszi tőlünk a csepeli szociális lakást, gyűlöljük Orbánt, mert maga a patásördög, gyűlöljük, aki mást gondol a politikáról. Ha mást gondol, akkor eltiprandó komcsi, buzi libsi, fasiszta jobbikbérenc, esetleg seggnyaló fideszes.

Zenére fellobbanó pirotechnikai fáklyák az 1956-os forradalom és szabadságharc leverésének és a szovjet csapatok bevonulásának
60. évfordulóján tartott nemzeti gyásznapon, a Vígadó téren 2016. november 4-én.
(Fotó: MTI, Ruzsa István)

Én amúgy egészen jól elvagyok a barátaimmal. Vannak köztük megingathatatlan szocik, vannak fideszesek, akik hisznek, s fideszesek, akik érzik, hogy ez így nem jó. Sőt, olyat is ismerek, aki ha most vasárnap lenne a választás, tuti a Kétfarkúra szavazna. A világ nem fekete-fehér, s ha ezt nem csak egy kisebbség fogadná el, ha meghallgatnánk egymást, ha kulturált eszmecserék zajlanának, ha a többség kicsit is gondolkodna, s nem venné be a folyton változó acsarkodásgenerátor készen csomagolt gyűlöletkapszuláit, talán ez az ország sem a folytonos szekértábor-gyűlöletről szólna.

(A nyitóképpel egyetemben fotó: MTI, Mohai Balázs)

Talán ha a nemzeti ünnepeink a megemlékezésről szólnának, s a politikusok csendben csak fejet hajtanának.

Talán a 75. évfordulón majd összejön.

Talán.