Egy különleges hajnali emlék: Pirkadat a felhők felett

Ha nem indulok el 2014-ben az Isziniken, akkor nem ér a novemberi hajnal éppen ott, a hegy tetején.

Miért is jó 24 óra alatt 100 kilométert gyalogolni? Hát azééért, meeeert..... Na jó, máig nem jöttem rá, miért jó. De mégis jó. Ez ilyen visszás, megmagyarázhatatlan érzés számomra, mert egyrészt a hátam közepére kívánok egy ekkora távot, ugyanakkor mégis jó volt.

Egy éve éppen ilyenkor, mikor ezeket a sorokat írom (szombat kora este), értem Mogyorósbányára, az Iszinik túra féltávjához. Iszinik, azaz a híres-neves Kinizsi túra, csak éppen kifordítva. Az év átellenes napján (május helyett novemberben) és fordított irányban - ráadásul még a klasszikus útvonalon, azaz Szárligetről Békásmegyerre.

Hat után kelet felé valami már kezd derengeni, s a Ks-Kevély döbbenetesen magasodik előttünk

Eltelt egy év, és még mindig nem érzem magamban az erőt, hogy egy olyan igazán kis pofás írást rittyentsek ebből az eseményből, amely alapján mindenki eldöntheti, hogy végül is én most akkor szerettem-e, vagy nem ezt a kőkemény 100 kilométert. Ha már jómagam nem tudom eldönteni.

Fura, valahogy úgy vagyok az Iszinikkel, mint a Mátrával, ahová hat ökörrel sem lehetett volna elhúzni, mióta a hegyen áthaladó kéktúra szakaszon túljutottunk. Rá se akartam nézni, még a térképekről is lesatíroztam volna, hogy csak egy nagy fehér folt maradjon ott, mint valami Terra Incognita. Aztán mára persze megint összehaverkodtunk, de Iszinik-ügyben még nem történt meg az áttörés.

A Kis-Kevély, mely az előző képen még csak derengett, már mögöttünk van, a távolban pedig a Pilis magasodik

De van valami, ami biztosan a pozitív oldalra billenti a serpenyőt, és az pedig a látvány. Igazat megvallva, a természetjárási "minden rosszban van valami jó" elv nálam úgy képeződik le, hogy a rossz, az maga a hegy, amit meg kell mászni azért, hogy utána eléd táruljon az a picike, de valójában lelkileg annál hatalmasabb jó: a csodálatos panoráma.

Ha tehát nem indulok el 2014-ben az Isziniken, biztos vagyok benne, hogy soha nem ér a novemberi hajnal a Nagy-Kevély előtt, alatt, tövében, illetve magán a csúcson. A kakukkos óra már nem csivitel olyan hangosan a fejemben, mint akkor, de talán nem hazudok, ha azt mondom, hogy 7 körül érhettem fel a tetőre.

A távolban valahol Budapest határa...

Napkelte idején. Mikor az ég alja már bíborban úszik, de a napkorong a felhőktől még nem látszik. Mikor a hegytetőről, a csípős, de tiszta hűvösségből bármerre nézel, a völgyek még párafelhőben úsznak. S a tejfehér masszából csak a magasabb pontok, a szemközti hegyvonulatok látszanak ki.

S ott vagy te, reggel hétkor, közel, s távol sehol senki - leszámítva persze a Kevély-nyeregben megbújó pontőröket, akikhez épp ekkor érkezik meg a söprű, aki elől menekülve amúgy még a hivatalos célzárás előtt próbálunk időben beérni...

Szóval csak te, a csend, a természet, s lábaid előtt a ködben úszó Dorogi-medence.

Pilisvörösvár irányában még minden ködben úszik

Érdemes volt ezért a látványért kilencvenvalahány kilométert gyalogolni? Még kérdezed? Komolyan? Hát hogy a fenébe ne lett volna érdemes!