Kilátás a Dobogókő tetejéről

Legutóbb a Pilisi Trapp elnevezésű teljesítménytúra kapcsán adtam közre egy kis csokornyi fényképet; a Pilis oldalából Dobogókőig tartó útról. Ha már a hegytetőn hagytam abba, akkor most jöjjön egy videó arról, mit is találtam odafönn, 2019 nyarának utolsó napján.

Először is leszögezem, nem vagyok oda annyira Dobogókőért, de ez pusztán csak azért van így, mert az átlagember meglehetősen kevés helyszínt ismer, ahová kiteheti a lábát, ha rátör a kirándulhatnék, s a Rám-szakadék - Dobogókő páros éppen ilyen. Magyarán ha hétvégén szép az idő, biztosak lehetünk benne, hogy boldog-boldogtalan fent lesz a hegyen.

Mondjuk persze nem csoda, hiszen a rálátás a Dunakanyarra első osztályú, nincs messze a fővárostól, és a kirándulókat kiszolgáló létesítmények sem tűnnek rossznak. Legalább hat bográcsban fő a legalább hat különféle étel, meg amúgy üzemel itt vendéglő is a bográcsozásnál feltételezem némileg nagyobb kínálattal.

A látnivalók közül újként fedeztem fel az I. világháborúban elhunyt természetjárók 1931-ben állított emlékművét, melyet 1990-ben kiegészítettek, meg igazából helyre is állítottak, mivel a kettős keresztes emlékműért nem igazán rajongott a '90 előtti vezetés, a keresztet nemes egyszerűséggel ledöntötték. Az emlékhely mostani állapota 2017 óta ilyen, akkor történt a legutóbbi tereprendezés körülötte.

Találunk még csap nélküli - tehát nem használható - ivókutat, hatalmas faragott faoszlopot, itt van Sri Chinmoy szobra is, aki egy indiai spirituális tanító volt, de az nem teljesen világos számomra, hogy miért épp itt emlékeznek meg róla. A 2014-es szoboravatásról amúgy akkoriban a kurucinfo emígyen emlékezett meg: "Mit keres egy szemfényvesztő indiai guru szobra Dobogókőn?". Szóval ők sem teljesen értették.

Nem mellesleg egyre jobban érik bennem, hogy egyszer körbenézzek Dobogókőn, csak úgy; amikor nem vagyok időhöz kötve, és ne csak ilyen morzsácskákat fedezzek fel. Mert - bár vagy jó 20 percet eltöltöttem - ezúttal is indulnom kellett tovább, hogy még szintidőn belül beérjek a pilisszentkereszti célba. És még így is, az utóbbi évekre visszatekintve, ez volt a leghosszabb idő, amit itt töltöttem. Leszámítva persze azt az esetet, mikor András barátommal egy szeptemberi este itt fejeztük be a Kéktúrát, és kicsit hűvösben fagyoskodva vártunk vagy 45 percet az induló buszra...