A Sárga 70 éjszakája

Éjszakai csendélet az esztergomi állomáson

Az elmúlt két év májusának első napja nekem és András barátomnak arról szólt, hogy megpróbáltunk Esztergomból eljutni Budaörsre. Gyalog. 

Igen, gyalog. Tudjuk, nem vagyunk normálisak, de kellenek a kihívások. Az ötlet onnan jött, hogy távlati tervként mindig is a szemünk előtt lebegett a Kinizsi 100-as túra teljesítése, azt pedig nem lehet csak úgy egyből. Ki kell puhatolni, mennyit is bírunk egyhuzamban menni. És a 70 kilométeres táv megfelelő próbának tűnt.

A hosszútávú túrákban általában mindig van valami nehezítő tényező – vagy akár több is. Lehet az maga a hossz, a terepviszonyok, a szintemelkedés, vagy akár az, hogy mikor indul. Nos, a Sárga 70-es esetében ez utóbbi súlyozottan szerepel, éjjel 11 és hajnali 1 között lehet ugyanis startolni. Alaphelyzetben tehát már nem éppen frissen és üdén vág bele az ember, én például, ha lehetőségem nyílik rá, akkor se tudnék előtte, délután aludni. A célban így már 36 órás ébrenlét környékén jártam. De ne rohanjunk el egyből a célig. 

A rajt az esztergomi vasútállomáson van, ami azért jó, mert csak fölszállunk Pesten a vonatra, és leszállunk a végállomáson. Illetve ezt tennénk, ha nem túrnák-fúrnák, barmolnák szét már lassan öt éve a 2-es számú vasútvonalat. Így aztán marad a vonatpótló busz, illetve a távolsági busz. Első, 2013-as indulásunkkor a vonatpótló még a teljes vonalon járt, s olyan éjfél környékére értünk ki vele.

2014-ben már vonattal érkeztünk, legalábbis Piliscsabától

A nevezés után és indulás előtt még nekiálltam enni, ami mint utóbb kiderült, nem volt éppen jó döntés, de mit tegyek, ha épp akkor lettem éhes? A buszon még nem voltam, hiába magyaráztam András barátomnak. Ráadásul a kajabeszerzéssel amúgy is megcsúsztam már Budapesten. Igen, itt is, nyilvánosan elismerem, az első Sárga 70-es túra eltaktikázása miattam történt. Nem elég, hogy az utolsó vonatpótlóval mentünk ki, nem elég, hogy elkezdtem kajálni, de ráadásul még rossz irányba is indultunk el a rajtot követően. Mea culpa.

Nem jártam még korábban a város vasútállomásán, ráadásul mivel nem járt a vonat, az sem jelentett segítséget a tájolásnál, hogy melyik irányból érkeztünk be, meg sötét is volt. Egy szó, mint száz, legyen elég, hogy abban a hitben voltam, hogy az állomásnak az átellenes oldalán vagyunk, magyarul a síneket keresztezve kell elindulni a hegyek felé. Kilépve az utcára elindultunk hát balra, majd az első lehetőségnél ismét balra, áthaladtunk a sínek alatt, majd egyenesen tovább, Esztergom utcáin. Ami gyanús lett, hogy nagyjából a harmadik-negyedik keresztutcának egy forgalmasabb útnak kellett volna lennie, ehelyett az éjjeli álmát alvó nyugodt kertvárosban jártunk. És itt esett le, mi is a probléma…

Visszatértünk a kályhához, vasútállomás, igen, mi vagyunk, rossz fele mentünk, oké, sietünk, próbáljuk utolérni a negyed órája elindult seprűket. Innentől a legnagyobb gondot az jelentette, hogy 30 percünk maradt elérni az első ellenőrzőpontot, úgy, hogy továbbra is teljesen ismeretlen terepen kellett haladni. A Vörös-kereszt elnevezésű ponthoz enyhén, olykor erősebben, de legfőképpen hosszasan emelkedő útszakaszon juthattunk el. Az aszfaltút hamar földútra váltott, sok-sok leágazással, melyek mindegyike potenciális eltévedés lehetőségét jelentették.

A pirkadat 2013-ban még a Pilis-nyereg oldalában ért, 2014-ben már félúton Pilisvörösvár felé.
A kamera csal: ennél lényegesen világosabb volt már ekkor, csak a vaku besegített a sötétítésben

Be is néztünk egy-egy kanyart, aztán hamar korrigáltunk. A lábizmaim sajogtak, a szívem majd kiugrott, végül felértünk a csúcsra. Időn túl, de a pecsétet még megkaptuk. És akkor ezt követően megint elkavarodtunk. Kiértünk ugyanis egy hatalmas tisztás részre, ahol a távolban lévő hegyre fénypontok kúsztak fel. Arra haladtak a versenytársak, egyértelmű volt, hogy arra kéne menni. Igen ám, de nyílegyenesen nyoma sem volt útnak, követtük hát az ösvényünket, ami viszont egy teljesen más irányba kanyarodott.

Mentünk tovább, jelet keresve, de csak egy elhagyatott viskó nyomaira bukkantunk, meg valami ezeréves, sárgának tűnő jelre. Irány vissza. Az út menti fa egyik oldalán volt jel, a miénken nem, tanakodtunk, okoskodtunk – közben már vagy 20 perce szórakoztunk azon, hogy merre kéne mennünk – de mivel az idő már tényleg sürgetett, lefele indultunk. Rátaláltunk egy újabb ösvényre, és egy vadászles mellett a jelünkre is, annak ellenére, hogy teljesen más irányba haladtunk, mint a fénypontok.

Aztán egy kanyarban hegyes szögben visszafordultunk, s hamarosan egy kisebb csoportba botlottunk, kezükben kis leszúrhatós, fényvisszaverős sárgájú, nyilacskás táblákkal. Ők voltak a seprűk, akik eddig előttünk bontották a kihelyezett információkat, aminek következtében bolyongásra ítéltettünk. Innentől azon voltunk, hogy ezen tevékenységüket már mögöttünk végezzék. Komoly ellenfelek voltak, mivel igen jó tempóban haladtak. Két perc megállással már azt kockáztattam, hogy ismét utólérnek. Így nem volt megállás.

A fotó ugyanott, ugyanakkor készült, csak vaku nélkül. A kamera itt is csal: a valóság ennél azért sötétebb volt

A terület, melynek tövében összefutottunk a brigáddal, a Hegymeg névre hallgat, bár a b.meget itt sűrűbben emlegettük. Elég feszült voltam, mikor kezemben az itiner szövegével, az itiner térképével és a Pilis turistatérképével sem sikerült egyrészt belőni, hogy pontosan hol is vagyok, illetve hogy merre kéne továbbmenni? A Hegymeg feltehetően valakinek a földje lehet, vagy esetleg védett, mert ahelyett, hogy egy út nyílegyenesen átvágná, tényleg egy maximum másfél kilométeres légvonalbeli út helyett két kilométeren át kerülgetjük a határait. Aztán egy emelkedővel ismét megindulunk eredeti irányunkba, miközben a tokodaltárói diszkóból egészen idáig elszűrődő ütemekre próbálok újabb lendületbe kapcsolni.

A Cserepes-árok névre hallgató második pont szintén az erdő közepén található, állítólag a sárga és a sárga + jelzés találkozásánál. Mivel világosban sosem jártam erre, én is csak most szembesülök ezzel a ténnyel, akkor és ott ebből semmi sem tűnt fel. Fél négyig kell odaérni, ezzel nagyjából rendben is vagyunk, bár a seprűket sem sikerült még lehagyni. A következő etapra jut talán a legnagyobb kihívás: átkelni a Pilis-nyergen.

Előtte még Pilisszentléleken is át kell haladni. Bájos kis település, rengeteg UAZ-zal. Van, amelyikbe muskátlit ültettek, van, amelyiknek csak rendszáma nincs, és persze van külsőre üzemképes is. Meg vannak szovjet teherautók is. Mintha megállt volna itt az idő. Egyszer muszáj lesz megnézni nappal is.

Világháborús emlékmű a nyereg tetején. A kép természetesen nem a Sárga túrán készült

A Pilis-nyereg, ha a sárgán, Esztergom felől érkezünk, nem tűnik vészesnek. Csak bele kell venni a számításba, hogy a magasból ereszkedünk le a faluba, s onnan másszuk meg az 550 méteren magasodó pontot. Lentről nézve félelmetes látvány a településre magasodó csúcs, ami természetesen nem az egyetlen, csak talán a legmagasabb. És az éjszaka sötétje mindezt még félelmetesebbé teszi.

Szerpentinen gyalogolva, szenvedve jutok lépésről lépésre előre. Itt is sikerül elkavarodni egyszer, de visszatalálunk hamar. Nem tudom, mennyi idő kellett a feljutáshoz, de egy évvel később a település szélétől a nyeregig egy 45-50 perc jutott másfél kilométerre. A másik oldalon 10 perc alatt lejutottam, persze első alkalommal azért lassabban, hiszen nem tudtam merre visz az út.

Időközben ránk is hajnalodott, öt óra magasságában értük el Klastrompusztát, a harmadik pontot. Víz, szörp, adott volt, a hátizsákból sajtburgert kotortam elő hozzá, és megpróbáltam magamhoz térni. Persze nem maradt erre sok idő, hiszen a seprűk is hamar megérkeztek.

Így zajlott az első éjszakám a Pilis rengetegében, s a nehéz éjszakát egy nehéz nap követte, hiszen a kezdet kezdetén összeszedett hátrányt egész nap során sikerült magunkkal cipelni, s ez több probléma forrásává is vált.

Kihívásnak és kalandnak azonban kiváló volt, idén mégis inkább kihagyom ezt a távot, s maradok egy békés, nyugis majálisozásnál. Dunaharasztiban például májusfát fognak állítani a barátom kocsmájában…

A Pilis hegy lankásabb, Pilisszántó felé eső oldala és a László kúpja