Gyermekvasút nyomában: Az első teljesítménytúránk

Egy héttel ezelőtt azt próbáltam bemutatni, hogy mi is az a teljesítménytúra, s mi is jó benne. Most az elméletet gyakorlatba öntve elmesélem, milyen is volt a mi első teljesítménytúránk. A poszt egyben programajánló is, március 15-én, vasárnap rendezik meg az idei "futamot".

András barátom már nem is tudom, milyen körülmények közepette, és milyen elgondolás alapján vetette fel a teljesítménytúrázás ötletét, de az tény, hogy a túrázás ezen válfaja neki köszönhetően került be a profilunkba. Gyermekvasút nyomában – ennyit mondott. Meg hogy nem érdekelne-e? És miért is ne? Végre utazhatok a gyermekvasúttal, ami eddig valahogy mindig kimaradt az életemből.

Március 15-ét meghazudtolóan meleg volt már akkor is, mikor felértünk a Széchenyi-hegyre, a rajthoz. Kék ég, sehol egy felhő, és ha nem látnám a még lombkorona nélküli kopasz fákat, azt is hihetném, hogy április közepét-végét írjuk. A vasút épülete előtt hosszú sor kígyózik. Te jó ég, itt ennyien lesznek? Lehet, hogy el sem tudunk indulni, mert nem érünk a rajthoz 10-re?

A tisztás szélén csodálatos panoráma tárult elénk. Igaz a nap épp a szemünkbe sütött

A sor mellett fiatalok sietnek el, nevezési lapot osztanak. Ahha, tehát ezt ki kell tölteni. Miközben András barátom tollat ás elő táskájából, csigatempóban haladunk előre. Adatok – név, cím, telefonszám – kitöltve, s lassan bevánszorgunk a váróterembe. Fizetés – olcsóbb a beugró, kaja már nem lesz a célban, mert sokan indultak – egy paksaméta papír a kézbe, átirányítás egy másik pulthoz, ott kapjuk az indító pecsétet. Stemplivel az itineren kimenekülünk az épületből.

Egy egész paksaméta útravalót kaptunk: térkép, itiner, leírás…

Lássuk csak tehát, mink van. Kaptunk egy fénymásolt A/4-es papírlapot, melyre hatalmas betűkkel írták rá, hogy „a túrán mindenki saját felelősségre indul. A rendezőségtől kártérítés semmilyen címen nem igényelhető!” Megnyugtató. Biztos, hogy el akartunk mi indulni ezen? Biztos, úgyhogy utánunk a vízözön, és fordítsuk csak meg a lapot. A nevünk köszön vissza, meg egy sor üres rubrika, illetve az elsőben egy „09 – 55” feliratú pecsét. A rubrikákban az állomások neve, rajttól mért távolsága, s nyitvatartási ideje szerepel. Eszerint lesz 45 percünk az első kilométert megtenni. Ez még talán sikerülhet is.

Összesen 16 pontot kell érintenünk, s pecsételnünk, a 17. pedig maga a cél lesz. Most már tudom, hogy ez elképesztően sok pont, gyakran egy kilométer megtételét követően is beleütközünk a következőbe. A lap sarkában az ebédjegy szelvény, ami esetünkben csak virtuális, hisz az nekünk már nem lesz. Az alján a visszaút vonatozására érvényes menetjegy. Nézzük, mit kaptunk még: van itt egy tájékoztató füzet, részvételi szabályokkal, tudnivalókkal, útvonalleírással, térképvázlattal, távolsági- és szintadatokkal. Tényleg van itt minden, mi szem szájnak ingere.

Ide kell gyűjteni az út során a pecséteket

Később tudtam meg, hogy az ilyen 20 oldalas füzet sem általános a teljesítménytúrákon, sőt. Az igazat megvallva nem is szükséges, de egy figyelmes gesztusnak kiváló. Rengeteg turisztikai információt is megtudhatunk az útvonal leírása mellett azokról a helyszínekről, melyeket utunk során érinteni fogunk.

Szerintem az országban mindenki a Szomszédok zenéjét társítja ehhez az épülethez

Az utolsó dolog a paksamétában egy lepedő nagyságú, színes térkép. Nem turista, van rajta kacskaringós zöld, piros, meg narancssárga vonal. De hol vagyunk ezen egyáltalán, és merre kell menni? Elindulunk a tömeg után, nyilván nem tévednek. András barátom a szöveges leírást olvassa, én továbbra is pozícionálok. Megvan! Sikerül a beazonosítás, a zöld a mi útvonalunk, a piros a vonaté, a narancssárga meg a fogaskerekű, amit nyilván megtévesztés gyanánt emeltek ki ennyire. Irány tehát a Széchenyi-emlék, ami teljesen ellentétes irányban van a vasúthoz képest.

A vonat Normafa megállóját ugyanis mi – nyilván, mert nem lenne különben húsz kilométeres a túra – egy nagy kerülővel, a Farkas-völgy felől fogjuk megközelíteni. Pecsét oké, irány a „Kápolna” nevű pont: másfél kilométer gyaloglás, egy darabig jelzetlen szakaszon. Balról Rendőrtiszti Főiskola, jobbról pedig tévétorony. Látványára szerintem generációk fejében indul el a Szomszédok dallama, én is azt várom, hogy János, az erdész – azaz Trokán Péter – a következő kanyarban szembe jöjjön velem a fák között.

Jó, hogy sokan vagyunk, mert nagyon gondolkodni sem kell, csak megyünk az árral, kis tisztásra érve ugyanis nem lenne teljesen egyértelmű, hogy merre is kell folytatnunk az utat. Fontos megjegyezni, hogy ha tömegek mennek egy bizonyos irányba, az nagy valószínűséggel jó lesz, de nem árt néha kicsit kételkedni.

Szűk ösvényen kanyargunk le egy ösvényen a völgybe, ami csak azért aggaszt, mert utána a Normafához megint vissza kell mászni. Úti-Madonna Kápolna: ez az, ami miatt ezt a kitérőt tesszük. Az 1880-as években Berger Ev. János teológus professzor építette, állapota 1930 környékére már erősen leromlott, míg a 90-es évekre már csak a torzója maradt meg. Társadalmi összefogás kellett a teljes megújuláshoz, melyre 1998-ban került sor.

Az a bizonyos kápolna. Nem csúnya, de annyit nem ér, hogy az egy szintben lévő Széchenyi-hegy és Normafa közti távot úgy tegyük meg, hogy leereszkedünk a völgybe, majd ismét hegyet másszunk

Leérve a völgybe, egy éles jobbfordulóval elhagyjuk a zöld háromszög jelzést, s a Farkas-völgyben megindulunk fölfele. Nem éri meg a kápolna ezt az utána következő emelkedőt. Normafa vasúti megállóhely nem egyenlő a Normafával, oda ugyanis még gyalogolni kell, nem is keveset. Kárpótol viszont, hogy éppen erre pöfög a vasút nosztalgiaszerelvénye, gőzössel az élen. Előtör belőlem az őrült, s amint megkapom a pontőrtől az igazolást, már rohanok is fotózni. Hát, hihetetlenül aranyos, ahogy a kis „thomas” pöfögve, szuszogva elhalad mellettem.

A sínek mellett folytatjuk az utat, de hogy pontosan merre, s eltévedünk-e, beérünk-e időben a célba, az a következő fejezetből fog kiderülni.