Gyermekvasút nyomában: Az első teljesítménytúra - 2. rész

Hány lépcsőfokot rejt a Budapest csúcsán álló kilátó, honnan kapta nevét Szépjuhászné, s mi volt a korábbi elnevezése? Temérdek kérdés, melyre most választ is kaphatunk.

A Normafa megálló – ahol a beszámoló első fejezeténél elbúcsúztam – eredetileg 400 méterrel közelebb volt a Normafához, jelenleg azonban csalóka az elnevezés, nagyjából másfél buszmegállónyi a távolság. A vasút mentén haladva kisebb kastélyok közé érünk, majd elérnénk Csillebérc állomást, ha elkanyarodnánk jobbra. Nem tesszük, így azonban egy, a korábbi kastélyokkal köszönőviszonyban sem levő épület mellé, mögé lyukadunk ki, ami gyanús…

Leírás, térkép, és a paksaméta valamennyi segédeszközének hála felismerjük, hogy valamit benéztünk, s hamarosan már az egykori úttörőtábor állomásánál várunk a pecsétünkre. „Az állomástól az eredeti irányunkat folytatva (Ny) indulunk. A keskeny, jelzetlen ösvény egy darabig a tábor kerítése és a sínek között halad…” No ez az, imádom ezeket a jelzetlen ösvényeket, máig se tudok visszaemlékezni, hogy lyukadtunk vissza a turistaútra. Ja, és vigyázz, ha jön a vonat!

Ezen a szakaszon lényegében cikk-cakkban haladunk, most éppen a Normafa felé, eltávolodva a vasúttól. Szép idő, szép kilátás; a réten áthaladva annak végénél meredeken lefele indulunk a Disznőfő nevű pontig. Egy nagy baj van, hogy pont ezen az útvonalon kell majd visszamásznunk.

A Disznófő a Sváb-hegy legismertebb forrása, ahol a víz egy vasból készült vadkanfejből csurog. Jelenleg magánterületen található, így aztán nem is csodálkozom azon, hogy bár rengetegszer volt már szerencsém elhaladni ezen a területen, még egyszer sem láttam ezt a vadkant. Pedig biztos barátságosabb, mint egynémely élő társa. A közelben áll még egy Kossuth-mellszobor is, melyhez még szintén nem volt szerencsém. Erről egyébként azt érdemes tudni, hogy ez volt Kossuth első szobra a fővárosban.

A Normafánál csodás panoráma fogadott

Keményen megnyomom a tempót vissza az Anna-rétig, az ott álló kápolnánál már érzem is a hatását, szinte fáj a vádlim. Messze vagyunk még a céltól? Az adatokat elnézve nyolc kilométernél járunk, tehát féltávon sem vagyunk. De legalább az idő szép, a tea pedig finom, amit Virágvölgy állomáson osztanak. Itt meg is pihenünk egy keveset. Jó, talán többet. A vonat épp keresztre vár, Hűvösvölgy felől várja az érkező szerelvényt. Kibulizom, hogy ezt még várjuk meg. Közben hevesen kattintgatok. András barátom ilyenkor meg a pokolba kíván.

Kényszert végül nem alkalmazott, de valahogy elrángatott – a sikerben talán az is közrejátszhatott, hogy mindkét vonat mindkét irányba elhaladt, s így nem maradt mit fotózni. Kellemesen lejtős, széles szekérúton haladunk…

Hova is? A Csacsi-réten át Makkosmáriára. Ez egy bájos kis fás rét, sok-sok pihenőhellyel. Van egy nagy, és legalább egy másik, kisebb esőbeálló is, asztalokkal, padokkal. De padok a szabadban is vannak, és akár a fűbe is leheveredhetünk. A török időkben kápolna állt itt, majd templom épült, az rommá vált. A jelenlegi épület 1950 óta áll itt. Érdekes, mindig régebbinek gondoltam.

Makkosmária

Makkosmáriánál kihasználtuk a kínálkozó lehetőséget, és megebédeltünk. Nagyjából félúton is járhattunk. A következő, immár nyolcadik pecsét János-hegy állomáson vár ránk, miután megtesszük a leghosszabb, 2 és fél kilométeres etapot, majd a hegy csúcsára, Budapest legmagasabb pontjára is föl kell még másznunk. Egy szó, mint száz, rohadt sokat kell fölfele mennünk. Csak azt kéne megtalálni, a rét melyik pontjáról is indulunk tovább.

Ahhoz képest, hogy emelkednünk kéne 15 perccel később, hogy elhagytuk Makkosmáriát, ismét egy lejtő következik. Jelenleg a piros útjelzésen megyünk, és ahogy elnézem az itinert, mostantól már a célig marad a turistaút - még ha nem is végig ez a szín. Egy éles jobbos után tehát a Virág-völgybe ereszkedünk le, ahol egy még élesebb balkanyarral fog folytatódni az utunk. Már föntről látjuk az arra haladók sorát.

János-hegy, Erzsébet-kilátó

A völgyet hamar elhagyva ismét emelkedni kezd utunk, olykor-olykor nagyobb kifliket leírva egészen a János-hegy tetejéig. János-hegy állomásnál keresztezzük a síneket, s azok mentén becaplatunk az állomás területére. Egy padon ülnek a fiatalok, pecsét a helyére, mi pedig megyünk tovább, a változatosság kedvéért lépcsőn.

Hogy ez a lépcső ma éppen járható-e, abban nem vagyok biztos, elég rég jártam arra, de az biztos, hogy már 2012-ben is elég rozoga állapotban volt. Később pedig, mikor ismételten arra vitt a sors, már szalaggal volt elkerítve, s a piros útról nem lehetett közvetlenül a lépcsőn át lejutni az állomáshoz, csak egy kisebb kerülővel. Egy széles, mély völgy oldalán haladunk, melyet a vasutasok Indián-völgy néven emlegetnek.

A János-hegy majdnem tetején egy játszótér fogad minket, meg a Libegő felső állomása. Erre sem jártam még soha, komolyan, ez a nap tele van különleges meglepetésekkel, s mindezt cukormázként teríti be a gyermekvasút gyakorta hallható zakatolása, tülkölése. Ezt az élményt leszámítva azért eléggé kezdek elfáradni, és még a kilátóhoz is fel kell menni. Ajvé.

Nem kimondottan repesve az örömtől a jelzést követve nekivágok a lépcsőknek. Lassulok. Egy biztat, hogy ennél már nem lesz magasabb. Bár még a Hárs-hegyre is fel kell mászni. Komolyan elgondolkodom azon ismét, hogy én ezt biztos akartam-e.

A fenti gyerekseregnél nincsen pecsét, csak aláírást kapunk. András barátom meg ekkor veszi észre, hogy az állomáson valamiért nem pecsételt, így neki kettő irka-firkája lesz. Még szerencse. Egész jó fejek, mondhatták volna azt is, hogy menjünk vissza. Előttünk a kilátás a budai hegyekre, mögöttünk meg az Erzsébet-kilátó. Amibe most nem megyünk fel, elképesztően sokan vannak, nekünk meg momentán nincsen elegendő időnk. (Ha ekkor tudtam volna, hogy hányszor fogok még arra járni…)

A kilátó nevét Sisiről kapta, aki szívesen járt erre. 1883-ban a csúcsra egy fából épült kilátót építettek, a jelenlegi épület pedig 1908 és 1910 között emelték, közadakozásból. A torony 23,5 méter magas, neoromán stílusú, kerülete felfelé mindhárom terasznál csökken. Összesen 100 lépcsőfok vezet fel a legfelső, negyedik teraszra, ahonnan állítólag pompás kilátás tárul elénk. Állítólag, ugyanis jómagam vagy oltári nagy felhős időben jártam fönt, vagy akkor, amikor iszonyat nagy szél borzolta a tájat, s mindez nem volt jó hatással az amúgy mindig meglévő tériszonyomra.

Elhagytuk hát a kilátót, nagyjából 200 méterrel alacsonyabbra kell lejutnunk, Szépjuhászné állomásig. Az út meredeken halad lefelé, cikk-cakkban, több helyütt lépcsők segítségével ereszkedünk lefelé. Többször is keresztezünk egy műutat, mire elérjük a Budakeszi utat. A zebrán áthaladva lyukadunk ki Szépjuhásznénál.

Szépjuhászné állomás előtt keresztezi a vasút a Budakeszi utat

Az állomás és a hely korábbi elnevezése Ságváriliget volt, a közelben 1944-ben elhunyt, ifjúkommunista Ságvári Endre emlékére. Az 1800-as években a közelben állt a Szépjuhászné vendéglő, amely híres és kedvelt szórakozóhely is volt. Az épületet még a második világháború előtt elbontották.

És hogy hogyan érünk be a célba, az a következő, már tényleg utolsó részből fog kiderülni.