Csak ülünk és iszunk – Interjú a fekete pólós sráccal

Saját bevallása szerint minden kocsma az otthona, s az ország számos csehóját felkereste már, válaszok után kutatva. Másképp szeretett volna élni, s ezt meg is merte lépni – azóta bolyong. A fekete pólós sráccal beszélgettünk.

Azt állítod, hogy minden kocsma az otthonod. Honnan jött ez a felismerés? 

Nos, könyvelőként dolgoztam egy nemzetközi cégnél. A munkámmal nem volt semmi baj, de az életemet nem éreztem a sajátomnak. Többször kaptam azon magam, hogy remeg a kezem és kiül az arcomra a veríték, mert nem csinálhatom azt, amit igazán szeretnék. 

Nagy kihívás előtt Tatabányán.

 

Hogy az is értse, miről van szó, aki nem ismeri jelenlegi életedet, sőt, talán még nem is hallott rólad, összefoglalnád, hogy mit is csinálsz most? 

Egyszerű hétköznapi srác voltam. Reggelente munkába mentem, délután hazamentem, de rossz volt, hogy nem ihattam sose annyit, amennyit szerettem volna, mert mindig haza kellett menni. Holott így is többet ittam, mint mások körülöttem. Csak ez nekem nem volt elég! Azt láttam magam körül, hogy az emberek beleragadnak egy olyan életbe, amiben nem boldogok. Amikor rájöttem, hogy én is ezt csinálom, akkor eldöntöttem, hogy változtatok. Én másképp szerettem volna élni! 

Vagy éppen inni. Tehát változtattál az életeden, most kocsmáról kocsmára jársz. 

Így van! Sokáig nem mertem megtenni a kezdő lépést, hiszen ha eliszom a lakásom, akkor már komollyá válik a dolog. Nyilván féltem tőle, de mégis ezt választottam, mert tudtam, hogy ha nem teszem meg, egész életemben bánni fogom. És ha nem sikerül, legalább megpróbáltam, és a régi életembe bármikor visszamehetek. 

Azt ugye tudod, hogy a társadalom ezt a viselkedésformát alkoholizmusnak tekinti. Nem kaptál hideget, meleget, amikor kiderült, mit tervezel?

Tény, hogy a családommal voltak nézeteltérések az elején. Amikor legelőször említettem nekik, hogy mit szeretnék, nem hittek nekem. Nem hitték el, hogy komolyan gondolom. Próbáltak meggyőzni arról, hogy a lakásomat azért meg kellene tartanom. Aztán amikor látták, hogy valóban megteszem, akkor a szüleim azt mondták, hogy ha így vagyok boldog, ők támogatják a döntésemet és elengednek, bármennyire is nehéz. Nekem ez nagyon sokat jelentett. A testvérem kezdettől fogva támogatta a döntésemet és jött is velem mindig. 

 

Útkeresés egy börzsönyi menedékházban.

Indulás előtt koccintottatok is? 

Így van! Az időbe bőven belefért. Az előkészületek ugyanis nem vettek nagyon sok időt igénybe. Oltás nem kellett, elvégre nem barangolom be egész Ázsiát és egyébként sem vagyok nagy híve ezeknek. Intéztem bankszámlát, vásároltam szükséges dolgokat (cipő, zokni, flaska) és a weboldalt kellett gyorsan megcsinálni, amihez szakértő kezeket kaptam egy profi szakember személyében. Az időm nagy részét igyekeztem a barátaimmal tölteni, mert csak az ökör iszik ugye magában... 

Emlékszel még az első kocsmára, ahova utad során betértél? 

Hajjaj! A Petya Néni Presszója! 2001-ben jártam itt először és azonnal magával ragadott. Úgy éreztem, hogy nekem itt dolgom van! Most épp azt keresem, hogy mi is lehet az. 

És most éppen merre keresed a választ? 

Jelenleg a Snapszer Sörözőben vagyok Dunaharasztin. Úgy hallottam itt tele vannak válaszokkal az emberek. 

A kocsmák közönsége hogy fogadja az útkeresésed?

Az első két és fél hónapban nem beszélgettem másokkal, csak magamban motyogtam. Pontosabban más vendégekkel nem. De olyan motyogókkal igen, akik az adott kocsmában éltek, hiszen segítettek nekem a választással kapcsolatban. Tepsiszentgyörgyön például egy nagyon kedves barátommal ittam az ott töltött időm egy részében, akit jó sok éve nem láttam. Legelőször a Gabalyfarostán beszélgettem egy idős bácsival. Nagy élmény volt. Véletlenül akadtam rá a pultnál. 

Olykor újdonságokra is lel a vándor.

Mit iszol a legszívesebben? 

Túróspálinkát! 

Ez most vagy valami specialitás, vagy hülyéskedsz. Külföldi kocsmákkal nem kacérkodsz? 

Néha útba ejtek egy-két külföldi kocsmát is, de csak ha tényleg megéri. Emlékszem, Oberhahbausenben ittam egy jót egyedül. Csak én és a kocsma. Meg a rikoltozás a szomszéd szobából. Meg egy-két roma. Valami olyasmit éreztem, hogy jó helyen vagyok, különösen nehéz melegség öntött el és azt éreztem, hogy akár meg is halhatnék most. Mérhetetlenül szabadnak és boldognak éreztem magam. Nagy erők szabadultak fel bennem akkor. Hangosan kiáltoztam a világnak. Annyira tökéletes pillanat volt! Aztán persze kidobtak. 

Milyennek látod a világot a bárpult mellől? 

Nem győzöm elégszer mondani, hogy mennyire szeretem az embereket, és hiszek abban, hogy alapvetően mindenki részeges. Az út során folyamatosan megerősítést kapok erre. Néha vannak józanabbak, de nem ez a lényeg. Nem bíráskodok, nem ítélkezek. Nem zavar az, hogy mások mások. Sőt! Ettől szép. Általában annak van a legnagyobb szüksége egy rövidre vagy két hosszúra, aki épp bánatos vagy mérges. Nem tudjuk, mi történik épp vele. Nem rólam szól, nem veszem magamra. Inkább meg sem próbálom érteni. Csak ülünk és iszunk.

Csak ülünk és iszunk...

(Még mielőtt plágium vádjával ránk tör a gondolatrendőrség, fontosnak tartom leszögezni, hogy ez egy paródiainterjú próbál lenni, mellyel egyben a leendő blog technikai lehetőségeit is feszegetni próbálom. Az eredetit itt találod, a paródia pedig nem az eredeti cikk elkövetői ellen irányul.)