 |
| Fotó: Wikipedia |
Most, hogy itt a nyár, és lassan beköszöntenek a forró éjszaka napjai, lenne egy programajánlatunk. Ugyanis a nyárral együtt érkezik égboltunkra a Skorpió és a Nyilas csillagkép. Ha úgy hozza kedvünk, ruccanjunk ki valahová, ahol az égbolt jól látható és keressük meg a meg a szemünkkel a Skorpió és a Nyilas határvidékét. Nem fogunk látni semmit. És ez azt jelenti, hogy megtaláltuk. :)
Egykor a fekete lyukakat ugyanolyan miszticizmus övezte, mint a féregjáratokat, sőt talán az UFO-kat is. Einstein fizikája ugyan megengedte a létezésüket, de az ötlet maga túl szürreális volt, hogy bárki a csillagászok közül elhiggye, a világegyetemben bárhol előfordulhat ilyen szörnyszülött. Mára azonban világossá vált, hogy ezek az űrbéli testek nem pusztán tudományos elméletek, hanem egyértelmű tények.
A fekete lyukaknak eléggé rossz sajtója van. Egy részére mondjuk rá is szolgáltak, elvégre tény és való, hogy minél jobban megközelítjük ezt a bestiát, annál nagyobb energiát kell kifejtenünk, hogy elmeneküljünk hihetetlen gravitációs ereje elől. Minekután meg már átléptük az eseményhorizontot, kilépő- (avagy szökési-) sebességünknek túl kellene szárnyalnia a fénysebességet, ami pedig elméletben lehetetlen, így tehát a fekete lyukak közeléből semmi sem menekülhet el, még a fény sem. (Ezért feketék ezek a lyukak.)
Emiatt legtöbben úgy képzelik el a fekete lyukakat, mint
a világegyetem lefolyóit. Egyszer kihúztuk a dugót és minden megállíthatatlanul
felé száguld, holott ez nem teljesen igaz. Gondoljunk csak a Napunkra, ami
szintén hatalmas gravitációs mezővel rendelkezik és „mindössze” annyit tesz,
hogy körkörös pályára kényszeríti az összes közelében lévő objektumot, ahogy a
Földünket is. A fekete lyukak esetében a helyzet hasonló, annyi különbséggel,
hogy ők ezt egy kicsit nagyobb szinten űzik. Az igazán-igazán masszív testek
egész galaxisokat tudnak maguk körül táncoltatni és ezzel vissza is érkeztünk a
Nyilas - Skorpió közötti térségre.
 |
| Forrás: www.pachamamatrust.org |
Itt ugyanis szintén található egy szupermasszív fekete lyuk
26.000 fényévre az otthonunktól, melynek tömege kicsivel több, mint négymillió
Nap. Ebben nincs semmi
különös, megfigyeltük már jóval masszívabb és - szerencsére - távolabbi
testvéreit is az évek folyamán. Viszont lehet, hogy kicsit kicsi és eléggé
békés, de ő a miénk: a Tejútrendszer központi fekete lyuka.
Mint az eddigiekből kitűnt, ezen égitestek étvágya
határtalan, az egyetlen, ami miatt nem falnak fel több csillagot, az az, hogy
közvetlen közelükben nincs semmi „ehető”. Ez a helyzet a Sagittarius A* jelű
fekete lyukkal, ami egész békés hellyé teszi a többi galaxissal
összehasonlítva. Fájdalom, míg Naprendszerünk központi csillagáról, meg tudjuk
mondani a korát, az összetételét, pontos helyét még a kedvenc hobbijait is,
Galaxisunk központi fekete lyukáról vajmi keveset tudunk.
Először is: nem tudjuk, hogyan alakult ki. A szupermasszív
fekete lyukaknak, amik a galaxisok központjában helyezkednek el és táncra
perdítik a világot maguk körül, eléggé kérdőjeles az eredete. Vannak azonban kisebb unokatestvéreik, az ún.
stelláris, vagy kis tömegű fekete lyukak, amik akkor jönnek létre, amikor a Napunknál
öt-tízszer nagyobb tömegű csillag megszűnik létezni és gravitációs ereje szó szerint
a saját súlya alatt összeroppantja. A legtöbb elmélet szerint a szupermasszív
fekete lyukak úgy váltak ilyen naggyá, hogy elfogyasztottak jópár kisebb
társukat, de bizonyítást ez az elmélet még nem nyert. Szóval, nem tudjuk, hogy Sagittarius
A*, hogy került oda ahol most van.
Másodszor: a fekete
lyuk nem látható. Csak onnan tudunk a tulajdonságaikra következtetni, hogy
mindent megmérünk, amit éppen „esznek”, vagy közel hozzájuk kering, stb, stb…
Mivel a mi központunk viszonylag békés hely, nem igazán tudjuk megmondani, hogy
mekkora pontosan a tömege, forgása szóval ez is a jövő csillagászainak
feladata.
 |
| Forrás: www.thenextweb.com |
A történetéről azonban van már némi fogalmunk. Igaz ugyan,
hogy barátunk most viszonylag békés, de útja jól megfigyelhető, ha megnézzük
mit falt már fel. Általánosan elfogadott nézet például, hogy a Kentaur csillagképben
található Omega Kentauriban egy kisebb törpegalaxis volt, amíg
szerencsétlenségére bele nem botlott, a mi Tejútrendszerünkbe, azzal meg nem
éri meg packázni, jó nagy részét elnyeltük.
A Sagittarius A* fekete lyuk jövőjéről is lehet biztosat
mondani. Tudjuk, ugyanis, hogy a
Tejútrendszer, meg a hozzánk legközelebbi másik galaxis, az Androméda, ütközőpályán halad. Amikor
pedig két ilyen gigász találkozik, az nagyon-nagyon nem jó a körülöttük keringő
csillagoknak, bolygóknak. Halálos körtáncuk végén pedig, mivel az Androméda
fekete lyuka masszívabb, magába olvasztja a Tejútrendszert, ekkor fog véget érni
központi fekete lyukunk pályafutása.
 |
| Forrás: www.space.com |
Ez azért biztató, nem? :)
András barát
További írásaink csillagászat, asztrofizika témakörben:
- Ahol a legnagyobbak örökre köztünk élnek
- Amikor feltámad a halál
- Gyere, Vénusz! Álljunk össze!
- Üdv, Plútó! Örülök, hogy megismerhetem!
- Ki korán kel... Szuperholdat lel!
- A Fekete Lovag: Egy idegen műhold a fejünk felett
- Maximális célunk a minimum
- Halló, mi itt vagyunk! Van ott valaki? - A Hűha! jel története
- Csinos tudósnők és jóképű tudósok - Avagy amikor a tudomány gyönyörű
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése